Várkonyi László és Klein Dávid 2008 tavaszán szeretnének feljutni a Mount Everest csúcsára. Őket és az életükben visszatérő feladatot ismerve feltettünk nekik 18 kérdést, amelyre még az indulásuk előtt sokan választ várnak.

1. Miért gondoljátok, hogy most sikerülni fog?

Várkonyi László: Az elmúlt expedíciók alkalmával olyan körülmények merültek fel, amelyek vagy rajtunk kívül álló okokra vezethetők vissza, vagy a tapasztalataink alapján ma már ki tudjuk küszöbölni őket. Csupán az, hogy eddig nem sikerült a csúcstámadás, nem jelenti azt, hogy nem tudjuk megcsinálni, de azt sem, hogy képesek vagyunk rá. A legutóbbi expedíció tapasztalatai azonban világosan megmutatják, hogy az akklimatizációs stratégiánk, a logisztikánk, az edzésmódszereink, a csapatmunkánk – párosunk – mind megfelelőek ahhoz, hogy sikerrel járjunk.

Klein Dávid: Nagy különbség van egy ismeretlen útvonal és egy már ismert útvonal között. Mostanra megismertük a hegy déli (nepáli), keleti (Kangshung-fal, Tibet) és északi (tibeti normál út) oldalát is. Az utolsó 250 métert kivéve... A tibeti oldalon szerzett tapasztalataink frissek, és a legenyhébb megfogalmazás szerint is bizakodásra adnak okot. Őszintén hiszem, hogy most, mint párosnak, a magyar hegymászás berkein belül nekünk van a legnagyobb esélyünk arra, hogy 2008 tavaszán palack nélkül megmásszuk az Everest csúcsát. Palack nélkül eddig összesen négy magyar járt 8600 méter felett: Erőss Zsolt, Ács Zoltán, Várkonyi László és én.

2. Miért nem palackkal indultok neki a csúcsnak?

Várkonyi László: A természettel szeretnénk kapcsolatba kerülni. Hogy nagy szavakat használjak: „a természet gyermekei szeretnénk lenni”. Azt szeretnénk részint megélni, részint bizonyítani, hogy az embert merre, milyen magasra és messzire viszik, vihetik a vágyai, milyen viszonya van a heggyel… Megmutatni, hogy ha az időjárás, a hegy megengedi, akkor tapasztalatai, az eddig megszerzett tudása képessé tehetik arra, hogy ezeket a vágyakat beteljesítse. A lehetőségekhez képest kerülni szeretnénk a mesterséges eszközök alkalmazását. Az Everest megmászása persze palackkal is nehéz, de szerintünk kevésbé etikus dolog, mint „tisztán”. A technika fejlődése sok mindenre képessé teszi az embert: a kérdés, hogy érdemes-e a valódi élménytől megfosztani magunkat.

Klein Dávid: Persze biztonságtechnikai megfontolások is közrejátszanak: aki palackkal mászik, ki van szolgáltatva a palacknak, hiszen a palackos mászók rendszerint nem akklimatizálódnak annyira, mint a palacktalanok. Ha ők bajba kerülnek, akkor az gyakran katasztrófához vezet: ha késlekedés, vihar vagy téves ítélet miatt elfogy a palackosok oxigénkészlete, szervezetük sokkal-sokkal sebezhetőbbnek bizonyul, mint a miénk. Mi mindig éppen annyira vagyunk rosszul, amennyire rosszul (vagy jól) érezzük magunkat. Önértékelésünk a valós, palacktól független képet tükrözi. Végső soron nem egy koordináta elérése a célunk, hanem az Everest megmászása, az élmény, minden gyötrelmével és szépségével együtt.

3. Kangcsendzönga csúcsot terveztétek 2008-ra: egyrészt, hogy ne váljatok az Everest megszállottjaivá, másrészt, hogy elkerüljétek az olimpiai láng körüli felhajtás[1]t és tumultust. Miért lett a cél mégis a Mount Everest?

Klein Dávid: Nézzük először, miért nem az Everestet választottuk eredetileg: Az Everesten 2008 tavaszán nagyon sokan lesznek és szerettük volna elkerülni ezt a tumultust. A másik oka, hogy nem szerettük volna, hogy az Everest a mániánkká váljon. Hát… a mániánkká talán nem vált, de a kötődést, az elkötelezettséget – talán megszállottságot – őszintétlen dolog lenne letagadni: behálózott minket a hegy és mi megszerettük. Elfogadtuk a kihívást. Ugyanakkor gyakorlati megfontolások is szólnak az Everest mellett: jelenlegi, friss tapasztalatainkkal felvértezve most jobbak az esélyeink az Everesten, mint amilyenek a Kangcsendzöngán lennének, ami egyébként a harmadik legmagasabb hegycsúcs a világon, technikailag meglehetősen összetett és várhatóan a többi nemzet expedícióival való kooperálásra sem számíthatnánk, hisz tavaly is csak egy expedíció próbálkozott ezzel a heggyel.

Hiszem, ha meg akarjuk mászni az Everestet, akkor most kell nekiindulnunk. A „tömegre” is kidolgoztuk válaszunkat: akklimatizációnkat a Langtang Himalájában (Nepál) kezdjük meg, ahol közel 7000 méteres magassághoz szoktatjuk majd hozzá szervezetünket, így akár 3 hét előnyre is szert tehetünk, hiszen az Előretolt Alaptábort így akár egy hét alatt is elérhetjük, a szokásos egy hónap helyett. Így az Előretolt Alaptábor elérése után rögtön el tudjuk majd kezdeni a táborlánc kiépítését.

Várkonyi László: Nem bizonyítási kényszer és nem mánia, de most már fel kell rá mennünk. Ez egy intim együttlét a heggyel, ami csak egy nővel való szenvedélyes kapcsolathoz hasonlítható: addig nem tudod elengedni, amíg le nem zártad magadban a dolgot.

4. A mászást tekintve állandó pár lettetek?

Várkonyi László: Mindkettőnknek megvan a maga kacskaringós, önálló előélete. Az Everest kihívását azonban most már együtt fogadtuk el, ez a mi feladatunk. Az is igaz, hogy bevált páros a miénk: voltunk együtt alpesi körülmények között is – mondjuk a Mt. Blanc-on – és voltak szép közös expedícióink is: 2001-be életünk talán legszebb expedícióját – az Everest Kangshung-fal Expedíciót – együtt csináltuk végig, és csapattársak voltunk a 2003-as Gasherbrum I-II (Pakisztán) expedíció során is.

Klein Dávid: Itthon nagyon kevesen művelik a magashegyi expedíciós hegymászást. Ez egy időigényes, összetett, tapasztalatot, elkötelezettséget, rengeteg edzést igénylő műfaja a hegymászásnak. Elég ránézni a térképre, hogy szembesüljünk magashegyi adottságainkkal. Ebből fakad, hogy passzívan nagyságrendileg 20-30 fő, aktívan nagyjából 8-an, 10-en mászunk „nyolcezreseket”, így szinte mindenki volt már mindenkivel expedíción. Ez hol baráti, hol sporttársi tiszteleten alapuló kapcsolatokhoz vezet. A mi barátságunk, együttműködésünk ennél azért komolyabb: mi már együtt tervezzük a következő utakat. Számomra egyedülálló élmény volt, hogy 2007-es expedíciónk során nemhogy nézeteltérés nem volt köztünk, hanem szinte együtt gondolkoztunk – ez nagyon ritka és szerencsés együttállás.

Várkonyi László: Amikor nem együtt mászunk, külön-külön expedíciókban veszünk részt, akkor is van köztünk egy szoros kapcsolat: műholdas telefonon, sms-ekben segítjük, bíztatjuk egymást.

Klein Dávid: Megtörtént, hogy 2004-ben – hirtelen ihlettől vezérelve – barátommal és mászótársammal, az amerikai Joby Ogwynnel az expedíció 10. napján megkezdtük a Cho Oyu (8201 m, Tibet) csúcstámadását. Kihagytuk a 3. tábort és egy meglehetősen egyenes, meredek és járatlan útvonalat választva törtünk a csúcs felé. Közvetlenül indulás előtt Konyit hívtam műholdas telefonon, hogy emlékei szerint arrafelé milyen magas a csúcsot körülvevő sziklagyűrű és átjárható-e ott, ahol mi vagyunk. Ő pedig 20 év távlatából az emlékei alapján adott tanácsot.

5. Mennyi esély van most a sikerre?

Várkonyi László: Nehéz, szinte megválaszolhatatlan kérdés ez. Most, a felkészülés legelején persze ez még teoretikus kérdés, a felkészülési időszak után talán majd pontosabban tudunk válaszolni, de az elmúlt évhez képest (és már ezek a próbálkozások is rendkívül ígéretesek voltak!) mindenképpen nőtt az esélyünk. Én tényleg úgy látom, hogy a csúcs elérésére még soha nem voltak ilyen jó esélyeink, ehhez azonban ki kell alakítanunk egy bombabiztos stratégiát, ami számol a kínai-projekt okozta tumultussal is.

Klein Dávid: Nagyjából négyezerszer mászták meg eddig az Everestet és ebből talán százan tették ezt palack nélkül. Míg a palackos mászások száma évről évre exponenciálisan nő, addig a palack nélkül még mindig csak pár megmászás születik évente. Ez megmutatja a feladat nehézségét és sportértékét. Mi fel szeretnénk mászni a csúcsra, nem azt akarjuk, hogy feljuttassanak minket.

Komoly esélyt látok a sikerre. Nagyon komoly esélyt: mégpedig azért, mert tavasszal 8600 méteren voltunk reggel 9 órakor, kis szélben, az általunk készített videofelvétel tanúsága szerint is a palackos mászókéhoz képest összeszedett állapotban. Korábban hittem, hogy véghez tudjuk vinni a palack nélküli megmászást. Most, hogy ezt megéltem, tudom.

Se Konyinak, se nekem nincs kétségünk afelől, hogy a csúcsot elérhettük volna. Az is majdnem biztos, hogy életben visszatértünk volna. Az már azonban kérdéses, mikorra értük volna el a 3. tábort (8300 m). Esélyes, hogy sötétedés után. Egy szabadban töltött éjszaka a csúcsgerincen jelentős fagyási sérüléseket okozhat, ezt viszont nem szerettük volna kockáztatni a jövőbeni terveink miatt. 8000 méter felett aludni – főleg kimerülten – nagyon veszélyes: szerettünk volna a csúcsmászás után a 3. tábor alá ereszkedni.

Tényleg hiszem, a legesélyesebb magyar páros vagyunk, a külföldi kollégáktól is nagyon jó visszajelzéseket kaptunk: 8600 méteren összeszedetten mozogni és összefüggően beszélni bizony nagy reményekre ad okot.

Na jó, ha megkínoznál, akkor azt mondom, hogy 70 százalék esélyünk van.

Várkonyi László: A hegynek tehát már csak 30 százaléka van ebben a partiban...

6. Miért Kína felől mentek?

Klein Dávid: Részben azért, mert olcsóbb, részben, mert ezt az oldalt már begyakoroltuk. Mindketten voltuk már a déli oldalon is, méghozzá elég magasan. Számos előnye van: kevésbé szeles, kevésbé zord, jobb a logisztikája, az ott gyülekező mászó-közösség hangulata is bajtársiasabb, de az északi oldal olcsóbb és most voltunk ott, tehát még élénk élményeink vannak róla.

Várkonyi László: Az Everest mindhárom oldalát szeretem. Persze ha kívánságműsort lehetne tartani, akkor a Kangshung-fal a legkedvesebb a szívemnek, aztán – ha kihívás – akkor a zord Tibetet választom, és ha a legbiztosabbat kell kiválasztanom, akkor Nepál.

Klein Dávid: Nem lehet leírni, kifejezni, hogy Tibet miért annyira szép. Ha megkérdezed, milyen, azt mondom: nagyon nagy és nincs ott semmi, de éppen ezért varázslatos… A hegy megmászásának szempontjából ez persze „mellékes”. Hegymászó szemmel nézve a tibeti fennsík nagyon magas, kopár és szeles.

Várkonyi László: Nepál olyan, mint egy szép kislány: a szép ruhába öltözött emberek, változatos fűszerezettségű ételek és ünnepek világa, Tibet pedig olyan, mint egy csupasz ember teste. Minden meztelen, földszínű, poros. Csak a pucér földet látod, de annak a legőszintébb oldalát: ahogy beleharap a szél, az eső, az ember. A legtisztább dolog, még ha zord is a szépsége. A hegyek kétoldalt megtámasztják a felhőt Nepálban – Tibetben ilyen nincs: ott ránk zuhannak a csillagok.

7. Jelinkó Attila felment második magyarként palackkal az Everest csúcsára. Mekkora teljesítmény harmadiknak lenni, de palack nélkül?

Várkonyi László: Ha feljutunk, akkor mi leszünk az elsők. Ez lesz az első magyar palack nélküli – azaz „tiszta” – megmászása az Everestnek. Ez van. Persze nem az „elsőség” a cél, ami miatt elindulunk, de ez is része a feladatnak.

1988-ban az UIAA (a Hegymászóklubok Nemzetközi Szövetsége) úgy döntött, hogy attól kezdve a további palackos megmászásokat nem fogadja el szabályos megmászásnak. Régen az volt a kérdés, hogy egyáltalán meg tudjuk-e mászni az Everestet bármilyen módon? 1953-ban ez sikerült – palackkal – Sir Edmond Hillary-nak és Tenzing Norgay-nak. Persze érdemes megemlíteni, hogy az ő palackjaik (szerelékekkel) közel 20 kiló terhet jelentettek. (A mostaniak nagyobb kapacitással 2,5 kilósak.) A következő kérdés az volt, hogy sikerülhet-e a dolog palack nélkül: ezt Reinhold Messner és Peter Habeler bizonyította 1978-ban, 1980-ban pedig Messner egyedül is járt a csúcson, újból palack nélkül.

Klein Dávid: Innentől kezdve a kérdés másképp fogalmazódik meg: milyen logikus önkorlátozások mellett tekinthetjük a megmászást valódi emberi, hegymászó élménynek? Mi a megmászás legszebb módja? A válasz: önerőből, palack, és sherpák nélkül. Ennek fényében, ha szigorúak akarunk lenni, akkor a Hegymászóklubok Nemzetközi Szövetsége ítélete szerint magyar még nem állt az Everest csúcsán.

A magyar hegymászásnak most ugyanazt az utat kell bejárnia, amit a nemzetközi hegymászás megtett: ezért olyan fontos Erőss Zsolt teljesítménye, aki már – magyar állampolgárként először – állt az Everest csúcsán. A következő fontos lépés palack nélkül ott állni.

8. Hogyan értékelitek a korábbi próbálkozásokat?

Várkonyi László: A szakma tudja, hogy mi még nem jártunk ott. A közvélemény tudja, hogy a magyar zászló már lengett ott és Erőss Zsolt meg is kap érte minden tiszteletet. A megjegyzésekből ítélve a közhangulat nekünk drukkol és mellettünk áll: ez lelkileg sokat segíthet. Ők is bíznak benne, hogy meg tudjuk csinálni és bennünk van – hogy sportszerűen fel tudunk jutni az Everest csúcsára.

Klein Dávid: Vezető alpin nemzet voltunk, noha a II. világháború után nincsenek magashegyeink. Az elődeinktől szigorú hegymászóetikát örököltünk, ezért nem mindegy, hogy hogyan másszuk meg az Everestet. A nemzetközi élvonaltól persze 20 évvel le vagyunk maradva, de örülök annak, hogy nem látványos, de értéktelenebb expedíciókkal próbálunk meg felzárkózni, hanem etikailag szebb kalandokba fogunk. Eljön majd a nap, amikor elmondhatjuk, járt már magyar hegymászó bolygónk mind a 14 nyolcezer feletti csúcsán is. Be fog következni, olyan ez, mint a szüzesség elvesztése. A kérdés persze az, hogyan, milyen minőségű kalandok után…

Várkonyi László: Nyilvánvalóan a cél ezen az úton továbbmenni, felesleges emberáldozat nélkül…

Klein Dávid: Mindketten szembesültünk már azzal, hogy az ember halandó, méghozzá hirtelen halandó a magashegyek között. Számunkra nincs olyan „sikeres expedíció”, ahol a mászás sikerült, valaki azonban meghalt közben. Ez a kudarc.

9. Megvan már a fedezet az útra, vagy még gyűjtitek a szponzorokat?

Várkonyi László: Vannak visszatérő szponzoraink, akik évről évre támogatnak minket, de mindenkivel csak egy-egy expedícióra, egy-egy évre állapodunk meg. Harmincezer dollár körülire becsüljük a költségvetésünket, erről most kezdünk tárgyalni a régi és potenciális szponzorainkkal. Olyan még egyébként sem fordult elő, hogy ilyenkor, az újév előtt rendelkezésre állt volna a kellő mennyiségű pénz.

10. Nagyjából mennyibe kerül az expedíció? Lehet-e erre elég pénzt gyűjteni?

Várkonyi László: Van egy logikus határ, aminél többre nincs szükség: cél a biztos kijutás, az Alaptábor megközelítse megfelelő eszközökkel és jó ritmusban, jó minőségű felszerelések a hegyen, és a jó kommunikációs eszközök egymással és a magyar háttércsapattal.

Klein Dávid: Előfordult, hogy a magyar éjszaka közepén felhívtam Vida dokit (dr. Vida Gábor orvos), hogy nem látok az egyik szememmel. Ő erre felébresztett egy szemspecialistát, majd műholdas kapcsolaton keresztül folytatott beszélgetésből leszűrték, hogy szaruhártya-ödémám lehet, és instruáltak, hogy cseppentsek cukoroldatot a szememre. Fontos látni, hogy egy-egy ilyen expedíció alkalmával nagyon sokan dolgoznak velünk, körülöttünk. Pártai Lucia például évek óta segít minket rendkívül pontos időjárás-jelentésekkel, napi kapcsolatban vagyunk vele.

Várkonyi László: Ő a „mamánk”, mindig őszinte velünk, „jelenléte” pedig megnyugtat minket. Hajnal Ági, aki a kommunikációnkat intézi, maga a megbízhatóság.

Klein Dávid: A rossz idő tényleg olyan, mint a szörny, aki az ágy alatt lakik, és tényleg Lucia szokott minket megnyugtatni, inteni vagy bíztatni: bár most még acsarognak a felhők, menjünk előre, bátran, holnapra eláll a havazás.

11. Mi lesz a pontos útvonal?

Klein Dávid: Budapestről Nepál fővárosába, Kathmanduba repülünk. Onnan most a Langtang Himalájába szeretnénk menni, ahol még nem voltunk együtt. Szeretnénk ott 6500-7000 méterig akklimatizálódni. Aztán vissza két napra Kathmanduba fürdeni és civilizálódni, majd tovább dzsipekkel 2-3 nap alatt az 5300 méteres Alaptáborba a hegy tibeti oldalán. Az Alaptáborból a tibeti normál út néven ismert útvonalon megyünk, azaz fel 6400 méterre, ahol kialakítjuk az Előretolt Alaptáborunkat – a felszerelésünket addig jakok szállítják. Onnan kezdődik meg a tényleges hegymászás: az 1. Tábort az északi nyeregben alakítjuk ki, 7000 méter magasan. A csúcsgerincnek támaszkodó rosszul kifejezett gerincen alakítjuk ki a 2. Tábort 7800 méteren, majd közvetlenül a csúcsgerinc alatt 8300 méteren a 3. Tábort. Innen indítjuk majd a csúcstámadást.

12. Mi lesz a stratégiátok?

Várkonyi László: Arra próbálunk koncentrálni, hogy az erőnlétünk megmaradjon és gyorsan haladjunk. Dávid szívesen használja az agresszív szót, és bár ez megtévesztő, a dinamikus tényleg túl enyhe annak kifejezésére, ami a mozgásunkat jellemzi. Cél, hogy minél kevesebb kompromisszummal, idő és energiaveszteséggel nyomuljunk előre: ez a fizikumon kívül a lelki dolgokra is érvényes.

Klein Dávid: Gyorsan és hatékonyan kell reagálni a hegy változásaira. Míg a monstrum, bonyolult logisztikájú expedíciók a nagy létszám és a sok felszerelés miatt nehezen tudnak csak mozdulni, mi kis terhünkkel megpróbálunk majd minél gyorsabban és hatékonyabban akklimatizálódni, a lehető legkevesebb energiaveszteség árán.

Kétféle tendencia érvényesül a hegyen: akkor vagyunk a legjobban akklimatizálódva, amikor elhagyjuk az Alaptábort, de az állóképességünk addigra elfogy. Az állóképességünk viszont az Alaptáborba érkezésünk napján a legjobb. A cél az, hogy elkapjuk a kettő közötti optimális állapotot.

Felfelé ehhez agresszívan támadnunk kell, de a pihenési időszakokban is szigorúnak kell lennünk: vissza kell térnünk az Alaptáborba vagy még lejjebb, hogy oxigénhez jussunk, még ha ezek a visszavonulások erőráfordítást jelentenek is. Visszatérve a palackhoz, a palackkal mászók ezt gyakran kihagyják, aminek következtében szervezetük és pszichikumuk felőrlődik. (A felfelé mászás gyakorlatilag fel-lemászásról szól, hiszen a szervezeted elsőre nem bírná ki a magasságot. Ehhez meg kell neki mutatni, hogy mit kell majd kibírnia, de onnan vissza is kell jönni, hogy erőt gyűjtsél az újabb nekirugaszkodáshoz. Eközben bizony a tested felőrlődik… Ehhez kell igazából hozzáedződni.

13. A családotok hogy viseli az expedíciókat?

Várkonyi László: Nagyon jól. A feleségem tartja a frontot, amíg én nem vagyok itthon, de egyébként ő is hegymászó, voltunk már együtt több expedíción. Anyám aggódott rettentően az első időkben: mára már megszereztem a bizalmát. Rosszakaróink keltették már betegségünk hírét, meg minden egyebet, de ehhez hozzászoktak: csak azt hiszik el, amit én magam is visszajelzek. Hátország nélkül ezt nem lehetne csinálni.

Klein Dávid: Családot nem alapítottam, a szigorú, „hagyományos” párkapcsolatok soha nem jellemeztek. Úgy érzem, szüleim bíznak bennem, és ha aggódnak is, biztatnak, járjam az utamat. Érzik, hogy odafenn a helyemen vagyok…

14. Ki van-e tűzve a dátum? Mitől módosulhat?

Klein Dávid: Indulásunk pontos dátumát még nem ismerjük, de az időszak nem kérdéses. Normális emberek a monszun előtt vagy a monszun után indulnak: mi 2008 március közepe felé indulunk Budapestről és május közepe-vége felé érünk majd haza. A téli hónak el kell olvadnia, május végén pedig már jön a monszun. Nyilván a legrövidebb idő alatt próbáljuk megmászni a hegyet. Ezek a természet adta korlátok.

15. Tudtok magatokról és az útról tudósítani közben?

Várkonyi László: Igen: egy ideig mobilt, utána műholdas telefont használunk majd. Ha jó kérdések várnak minket, akkor örömmel elégítjük ki az itthoniak kíváncsiságát, öröm őket megválaszolni. Eddig ez nagyon jól működött: persze a nekünk sablonosnak számító kérdések is természetesek és szeretettel válaszolunk rájuk. Képet, hangot, esetenként még mozgóképet is tudunk küldeni, amihez valós idejű hangot is tudunk közvetíteni.

16. Hogy képzelitek el a csúcsmászás napját?

Várkonyi László: Hosszú nap lesz. Fel kel másznunk 8300 méterre, reméljük, csak 7800-7900méterről. Ott áll már a sátor, amit 10 napja felállítottunk. Ott estig pihenünk, havat olvasztunk, rengeteget iszunk és 2-3 liter folyadékot el is teszünk. Eszünk és este 9-11 óra között, amikor a körülmények megengedik, akkor fejlámpával elindulunk fel a gerincre. Végigmegyünk a gerinc-élen, fel a 2. lépcsőfokon, és ha minden jól megy, már hajnali fényben tesszük meg a csúcspiramis gerincszakaszát. 10-11 óra között érkeznénk a csúcsra. Ott – az élvezkedés és dokumentáció után (lásd: videó-készítés, rádió a tábornak, műholdas telefonálás itthonra, hogy a ránk fogadókkal közöljük: risztölünk) – nagyon nyugodt tempóban visszaindulunk.

Klein Dávid: Lehetőleg még aznap vissza szeretnénk érni 8000 méter alá, hiszen így a legkisebb a balesetveszély: az már a 2. Tábor, – a 3. Tábort kihagyjuk és alásüllyedünk. Azt követően jöhet a pia, szivar, táncosnők.

17. Vészhelyzetre lesz nálatok oxigén?

Klein Dávid: Nem, túl nagy túlsúlyt jelentene.

18. Végszó?

Klein Dávid: A hegymászás az eszközkészletét tekintve nem egy romantikus dolog. Itthon nem alszom hűtőházban, szeretem a jó ételeket és nem veretem meg magam esténként sötét sikátorokban. (Holott: ha szétszedjük, ilyesmikből áll egy expedíció.) Nem szeretném, ha valakinek az jönne át, hogy olyan ez, mint egy akciófilm. Nyers, lassú, valódi kaland ez.

Az interjút Megyeri Sára készítette.